Én is csak egy vagyok a sportszerető magyar emberek közül. Az a fajta „szent őrült”, aki újra és újra képes reménykedni a labdarúgó válogatott soros mérkőzése előtt, aki néha maga is látni véli azokat a bizonyos „bíztató jeleket” és aki éhes csecsemő módjára szopja be, hogy a magyar fociban végre „megmozdult valami”. Az a fajta „elmeháborodott”, aki minden egyes világverseny után megfogadja, hogy idegrendszere, párkapcsolata és tévéje épsége érdekében soha többet nem néz női kézilabdát, de fogadalmát az első adandó alkalommal megszegi. Az a fajta javíthatatlan optimista, aki hiszi, hogy Szávay egyszer ismét képes lesz továbbjutni egy harmadrangú teniszverseny első fordulójából; aki tudja, hogy Cseh Laci egyszer letörli az önelégült mosolyt Phelps arcáról; aki alig várja, hogy Talma oktasson a 250-es kategóriában és akinek meggyőződése, hogy hamarosan rettegni fogja a világ a Németh Krisztián – Szalai Ádám ékpárost.
Ez az embertípus példaképeket, kedvenceket, állócsillagokat talál magának a magyar sportban. A folyamat következő lépcsőjeként mi, „sportfertőzött” egyedek már-már családtagnak tekintjük a bálványozott sportolókat, súlyosabb esetben egyenesen azonosulunk velük. A strandon magabiztosnak érezzük magunkat, hisz tudjuk, hogy ereinkben ősi magyar vízilabdás vér folyik. A városligeti műjégpályán elkezdünk vagánykodni, mert mégiscsak „A csoportosok” vagyunk. A nyári vízitúrán büszkén konstatáljuk, hogy mi is részei vagyunk a világ legjobb kajak-kenus nemzetének. Vezetőként Kemény Dénesre, fizikumban Nagy Lacira, játékintelligenciában Kásás Tamásra akarunk hasonlítani. Mindezen szuperképességek birtokában pedig már csak egy – teljesen jogos – kérdésünk marad: miért is ne lehetne Görbicz Anita a mi barátnőnk?
Mi, krónikus sportszeretetben szenvedő emberek a fentiek miatt igencsak érzékenyen reagálunk, ha valaki bántani próbálja a példaképeket és össze próbálja zúzni az állócsillagokat. Személyes támadásként értékeljük.
A száraz tények a következők:
Szombatról vasárnapra virradó éjjel a veszprémi Patrióta Lokál előtt halálra késelték a román válogatott és a magyar bajnok MKB-Veszprém kézilabdacsapatának beállóját, a román nemzetiségű Marian Cozmát. A védelmére igyekvő társai közül a horvát kapust, Ivan Pesicset vesén szúrták, a szerb származású fiatal irányító, Zsarko Sesum súlyos fejsérülést szenvedett.
Mi azonban tudjuk, hogy ennél sokkal több történt. Szombat éjjel ugyanis egy őrült horda betört a sportszerető emberek otthonába és vérengzést rendezett. Biztosan tudom, hogy ez történt, mert vasárnap úgy éreztem, hogy vérzik a szívem és kitéptek belőlem egy darabot. Valami azt súgja, hogy nem voltam egyedül ezzel az érzéssel...
Számunkra, sportszerető emberek számára ugyanis a veszprémi kézilabdacsapat is egy állócsillag a magyar sport egén. Van valami különleges abban a csapatban, amit talán még a Monarchia szebb évei hagytak örökül a királynék városában: mindig tökéletes egységet alkottak a magyar és a külföldi játékosok. Utóbbiak ugyanis nemcsak egy a világ elitjéhez tartozó csapathoz igazoltak, hanem egy olyan városba, ahol új otthonra találtak, ahol befogadták és tisztelték őket. Ez lehet az a varázs, ami miatt világsztárok választották és választják Veszprémet az álomfizetést ajánló német és spanyol csapatok helyett. Mi pedig szívünkbe zárjuk a külföldi sztárokat, mert nélkülük kevesebbek lennénk egy állócsillaggal. Ezt akarják most erőszakkal elvenni tőlünk.
Veszprém város honlapján olvashatók az alábbi sorok:
A történelem során Veszprém és régiója több szempontból is keresztezési és ütközési pont volt a magyar és az európai kultúrában. […] itt ütközött a keresztény István és a pogány Koppány, itt volt az a középkori iskola, ahonnan a keresztény kultúrát terjeszteni kezdték a veszprémvölgyi apácák, itt húzódott az oszmán birodalom nyugati és a keresztény Európa keleti határa, ide telepítettek le német és szláv népeket a török hódoltság után, itt (is) próbálta maga alá gyűrni a keresztény és nemzeti kultúrát a bolsevizmus – és itt találkoznak még most is a bakonyi szelek a balatoniakkal… Veszprém történetében nem ritkák az ütköző ellentétek, e történések intenzitását tekintve pedig méltán nevezhetnénk régiónkat történelmi olvasztótégelynek is.”
Ne csapjuk be egymást! Veszprémben a barbárság ismét rátámadt a civilizált világra. Meggyőződésem, hogy túlvállalták magukat… Vasárnap meg is fogják kapni az első pofont, amikor az MKB-Veszprém csapata Marian Cozma emléke előtt tisztelegve, nagyon mély lélektani gödörből felállva, hihetetlen emberi tartást mutatva meg fogja verni az Ademar Leónt a Bajnokok Ligájában. Mi, sportszerető magyar emberek ezt pontosan tudjuk. Az állócsillagainkat ugyanis soha senki nem veheti el tőlünk!
Marian Cozma, nyugodj békében!
